ITÁLIAI KÖRÚT, AVAGY KATASZTRÓFÁK NYOMÁBAN 1.rész

1-2 nap.

A történet úgy kezdődött, hogy 2016-ban megkerültem Európát a kis 125-ös Yamahámmal. Erről a Hegylakók magazinban olvashattok bővebben. https://hegylakok.hu/2017/04/kismotor-nagy-kaland-1-resz/ Nagyon jól sikerült út volt, de már előtte is éreztem, hogy kéne egy nagyobb motor is. 2017-ben, Kevin barátom felajánlotta a használaton kívüli Honda Transalpját, amit el is hoztam Angliából. Erről is olvashattok a Hegylakókon: http://hegylakok.hu/2018/02/hazamotoroztam-egy-transalppal-resz/ Azonban hiába volt meg a Transalp, 2018 tavaszán még mindig nem volt rajta magyar rendszám, nekem meg már mehetnékem volt. A kis 125-ös YBR (továbbiakban, Csacsi) viszont elég rossz állapotban volt egy korábbi baleset miatt. El kellett döntenem, hogy hová akarok menni, mennyi időre, mikor, és mivel? A Csacsi mellett döntöttem, de neki kellett egy alapos masszírozás.

Felhívtam, Ács Zoltán urat, hogy szállítmányozza el Nagy Attila szerelőhöz, aki pár hét alatt ráncba is szedte. Ezután én kezdtem rajta dolgozni a magam módján. A Transalphoz kaptam két, szép, nagy alumínium koffert, amikhez hegesztettem konzolokat. Nem lett túl szép, de a dobozok eltakarták úgy is.

A felújítás alatt volt időm kitalálni, hogy mit is szeretnék kezdeni a 28 nappal, amit engedélyeztem magamnak. Azt találtam ki, hogy felkeresek jó pár katasztrófa sújtotta szellem várost Olaszországban, de előtte még felkeresem a barátaimat a Comoi-tónál, és csavargok egyet az Olasz-Francia határvidéken is. A felkeresendő városokat szépen sorrendbe szedtem. Az első kettő a Ligur-parton helyezkedik el, így kb. egy hetet adtam magamnak, hogy jókora kerülővel, Franciaországon át közelítsem meg őket. A Nitrisk biztosítási alkusz cég ismét ellátott egy pazar biztosítással, így nyugodtabban vágtam neki az útnak, pláne, hogy egy kedves barátom, Banka Andrea ( Süni) bevállalta a két vizslámat, arra az időre amíg távol leszek. 2018. július 24.-én hajnalban nekiindultam. Az első napon a már megszokott útvonalat választottam, és Szentgotthárdnál léptem át az Osztrák határt. Az Olasz határ előtt közvetlenül lekanyarodtam a bűbájos 111-es útra, és a határral párhuzamosan kanyarogtam a Dolomitok felé.

Ezen a szakaszon többször megálltam, és készítettem néhány videó felvételt is, a tervezett kis klipemhez. Elég munka, és időigényes, mert a kamerát le kell tenni valahová, elmotorozni előtte párszor, majd visszamenni, és elpakolni. Szóval itt még volt lehetőségem, és kedvem is az ilyen felvételekhez. Később, ahol még igazán szerettem volna, többnyire hatalmas tömeg, és forgalom várt, ami lehetetlenné tette, hogy csak úgy otthagyjam a kamerát az út szélén.

Miután átléptem az Olasz határt, Vipiteno felé vettem az irányt. A Dolomitokat kihagytam, mert elég sokszor bejártam már az útjait, és most más terveim voltak. Miután elértem Vipiteno-t, az SS44-esen balra kanyarodtam a Jaufenpass felé, de még mielőtt elértem volna a csúcsot, kerestem egy csendes táborhelyet az erdőben. Egy sorompóval lezárt erdészeti útra fordultam, és addig haladtam rajta, amíg vége nem szakadt. Ott felvertem a sátrat, elmentettem a napi felvételeket, és álomra hajtottam a fejem.

A második nap reggelén kellemes napsütésre, madárcsicsergésre, és kristálytiszta levegőre ébredtem. A reggeli kávé, majd a kötelező gyakorlatok után kényelmesen, de rutinosan pakoltam össze, és már indultam is . A napi tervben két fontos pont volt. Az első, hogy a Passo Stelvio nyugati oldalán összefussak a Kanyarfotós Papp Csabával, és hogy elérjek a Comoi-tóhoz.

Ahogy elindultam az erdészeti úton kifelé, már jöttek velem szembe a jó munkás emberek, akik kalapjukat megemelve köszöntötték a csipás szemű vándort. Nem sokkal ezután már ismét az SS44-esen haladtam nyugat felé, de mivel nem kellett rohannom, elég sokszor megálltam fényképezni.

Még így is hamar a csúcsra értem, és elkészítettem a “kötelező” képet. 2006-ban jártam ezelőtt itt, utoljára. Akkor még a tábla jobb helyen volt. Végül is nem lehet azt mondani, hogy nagy tömegben kellett helyezkednem. Tök egyedül voltam.

Merano felé haladtam tovább, de azért közben meg meg álltam gyönyörködni kicsit a tájban.

Merano-t átszelve tovább indultam nyugat felé, hogy egy 70-80 kilométeres, kicsit unalmasabb szakasz után balra kanyarodva, nekilóduljak a Passo Stelvio-nak, immáron vagy kilencedszer. Az út száma SS38-as, de van egy mellék út , ami balra letér róla. Ezt nagyon ajánlom mindenkinek, mert csuda tájra visz fel. Ennek a száma: SS622-es. Ezen az úton is készítettem videó felvételt, és itt fordult elő az is, hogy amíg megfordultam a csacsival, megállt egy kocsi a kameránál, és épp vitte volna, amikor meglátott. Ekkor gázt adott, mintha csak pisilni akart volna megállni. Ettől eltekintve gyönyörű, és üres az út. Igaz, hogy zsákutca, de megfordulva úgy is más a panoráma.

Ezután visszatértem a Passo Stelvio-ra tartó útra, ahol elég élénk volt a forgalom, de azért nem annyira, mint hétvégén szokott. Odafent ismét készült egy fotó a Csacsiról. Vele már másodszorra jártam itt.

Gyorsan áthaladtam a hágó tetején, és csakhamar megláttam a Kanyarfotó, olasz nyelvű molinóját. Csaba ott ült, mellette az MT07-es Yamahája, magyar rendszámmal, és kisszékébe süppedve elmélyülten fényképezte az előtte elhaladókat. Beparkoltam mellé, és a következő másfél-két órát, kellemes beszélgetéssel, és persze fényképezéssel töltöttük.

Hamar elszaladt az idő, és nekem még volt néhány kilométerem hátra a napból. Búcsút vettem Csabától, és Bormio-n át, Livigno felé vettem az irányt. Ez a kis falu az Olasz-Svájci határnál található, és két dologról nevezetes. Az egyik, hogy baromi olcsó az üzemanyag, a másik pedig a Svájcba vezető szűk, váltakozó irányú alagút. Van ám egy másik út is innen Svájcba, amin én még nem jártam soha, ezért amellett döntöttem. Miután jó olcsón megtankoltam, elindultam a határ felé. Ez az út is csodaszép, csak kicsit nagyobb kerülővel éri el St. Moritz-t, viszont ingyenes, nem úgy, mint az alagút.

A határon könnyen átjutottam, és csak egy hágót kellett megmásznom, hogy utána már szinte csak lefelé kelljen gurulnom, a nap végéig.

A Bernina után legurultam St.Moritzba, és már csak egyszer álltam meg a Comoi – tóig, éspedig a St Moritz után található Silser-tónál. Erről az útról érdemes tudni, hogy van egy szakasza, ami szinte függőleges falon halad, elképesztő hajtűkanyarokkal. Sajnos országos főút, ezért sok rajta a busz, a teherautó, de még néha egy-két elvetemült kamion is jöhet szembe. Azóta már jártam rajta kocsival is, annyira bejön. Ne hagyjátok ki! Kora estére értem a Comoi-tó, nyugati oldalán megbúvó Cremia-ba, ahol már vártak http://campeggioaurora.it/. Az olasz barátaim ezt a kempinget ajánlották, és nem bántam meg, hogy hallgattam rájuk. Egyszerű, tiszta, olcsó vízparti szállás, ahol jókat ehet-ihat az ember.

Azóta már a vizsláimmal is voltunk itt, és csak ajánlani tudom. A környező hegyeket gyorsan, könnyen ellehet érni, ami nekem nagyon szuper, de erről majd legközelebb írok. A lényeg, hogy kellemes sörözgetéssel, baráti társaságban telt el az este.

Mivel azért kimerített a nap, kellemes élményekkel gazdagodva tértem nyugovóra éjfél tájban , hogy másnap újabb kalandokba bonyolódjak, ezen a káprázatos vidéken.

Folytatása következik .

7 255 hozzászólás

Szóljon hozzá

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.