Uncategorized

Stroke. Mindenkivel megtörténhet. II.

Szóval ültem a mentöben, és robogtunk a Honvéd kórház felé. Ott egy óra várakozás után kiderült, hogy nincs hely ezért tovább küldtek minket a kistarcsai kórházba, ahová tartozom. Jó sokat kellett várnom, amíg egyáltalán orvos látott. Kb. 16-17 óra is volt mire a neurológiai osztályra kerültem, ott is az acut intenzívre. Két éjszakát töltöttem itt, aztán áttoltak egy szobával arrébb, a sima intenzívre. Itt még két éjszakát bírtam. Rendes húgyszag terjengett a kórteremben, ahol rajtam kívűl még 4-5 ember volt, de egyik sem volt beszédképes. A nővérek tették a dolgukat, de se egy mosolyt, se egy kedves szót nem fűztek hozzá. Volt olyan amelyik kifejezetten ellenséges volt. Inkább lebaltázott valamiért mintsem, hogy bíztatott volna. Én meg azt sem tudtam, hogy merre, hány méter. Többnyire akkor tudtam aludni, amikor már beájultam a fáradságtól, mert olyan zaj volt egész nap. Éjszaka meg sírdogált egy öregasszony velem szemben aki óránként maga alá vizelelt. A folyosón-valószínűleg- egyetemisták röhögtek hangoskodtak éjszaka, és az ajtó is nyitva maradt, no meg a lámbát is elfeljtették többnyire lekapcsolni. A szabadba nem lehetett kimenni, mert kulcsra zárták a pandémia miatt az egész osztályt. Újságért sem lehett lemenni, mert szintén a pandémia miatt- amit én még most is egy hatalmas, globális üzletnek, és mesterségesen keltett hisztérinak vélek- nem árultak sajtó terméket a kórházban. A tv persze nem működött, tehát maradt a telefon. A telefont nem láttam rendesen, és még a gombokat sem találtam el. A két szemem külön mozgott, és szédültem is rendesen. Rohadtul szarul éreztem magam, és unatkoztam is. A folyosón úgy közlekedtem, hogy gyakran a falnak kellett támaszkodnom, hogy ne essek el. Nem is bírtam sokáig. Január 23-án, szombat délután, miután kiderült, hogy minden vizsgálaton túl vagyok, és csak egy van hátra, amit szerda délutánra ütemeztek be, úgy döntöttem, hogy haza jövök. Ezt otthon is tudom csinálni, és nem utálatos velem senki. Csendben felöltöztem és elkezdtem botorkálni a kijárat felé. Persze észre vettek. Visszahívtak, de nem próbáltak meg lebeszélni. Azóta sem értem, hogy hogyan engedhettek el egy stroke-os beteget aki szemmel láthatóan zavart volt. Ráadásul sötétben, és egyedül. Megkérdezték ugyan, hogy mivel megyek haza, mire én ravaszul azt mondtam, hogy taxival. Erre csak annyi válasz volt, hogy “A Motoros futárok jól keresnek.” Még annyit hozzá tett a “legkedvesebb” nővér, hogy ugye tudom, hogy ha elmegyek, akkor ide már nem jöhetek vissza?! Aláirattak velem egy papírt, hogy a saját felelősségemre távozok. Semmilyen felvilágosítást nem kaptam a betegségemröl a kórházban, és, hogy mik lehetnek a következmények. (Annyit kötöttek az orromra összesen, hogy agytörzsi stroke, és annyira kicsi vérrög akadt el, ami nem is szokott. Egyszerűen nem volt szerencsém.) Két embert hívtam telefonon, hogy el tudna-e értem jönni, de az egyik nem vette fel a másik meg beteg volt. Úgy döntöttem, hogy tömegközlekedni fogok. Mivel tök sötét volt, és a kórház környékét sem ismertem, ezért körbe jártam, az egész teret, mire megtaláltam a HÉV állomást. Mondjuk az túlzás, hogy jártam. Inkább vonszoltam magam, a vállamon egy kék színü szemeteszsákkal, amiben a cuccaim voltak, néha leülve egy padra. Simán részeg hajlétalannak tünhettem volna mások szemében, de senki nem volt közel s távol. Szédültem, és nem nagyon láttam semmit. A gödöllői Hév vonal nem tért át a jobbra tartsra, ez külön nehezítés volt. Azt terveztem, hogy az Örs vezér térig megyek, majd onnan metróval, és a Battyány tértől, már a szentendrei Hévvel. Nem vettem jegyet, mert nem árultak. Nem tudom mennyit vártam, de jó sokat mire jött a szerlvény. Miután az Örsre értem, átverekedtem magam az aluljárón, és igyekeztem jegyet venni. Sikerült is, igaz beszélni sem tudtam, meg a pénzt sem láttam rendesen. A szentendrei Héven már olyan fáradt voltam, hogy csak egy ülőhelyre vágytam ezért nem lyukasztottam jegyet. Amúgy sem emlékeztem, hogy hová tettem. de nem is érdekelt már semmi. A kalászi állomásról még megpróbáltam felhívni a szomszédomat, hogy jöjjön le értem, de továbbra sem vette fel. Majdnem egy óráig tartott feljutni a máskor 20 perces úton. Amíg a kórházban voltam a kutyáimat a szomszéd etette, és Ő is hozott be nekem ezt-azt a kórházba. Mondjuk aki Budakalászt, a kistarcsai kórházhoz rendelte azzal elbeszélgetnék egy sötét sikátorban. Igazi húlye az illető. Naponta oda-vissza megtetném vele ezt az utat. Tömegkőzlekdéssel hamarabb érek haza Bécsből is, mint Kistarcsáról. A következő hetek a regenerálódásról szóltak. A szomszéd. és az anyukája, minden nap hoztak ebédet, ami nem volt rossz hiszen a kezeim nem engedlmeskedtek. Kenyeret nem nagyon tudtam vágni, mindennek nekimentem, és volt amikor arccal csapódtam a sárba, mert elvesztettem az egyensúlyom, reflexeim meg nem nagyon voltak. Egy hét után ugyan megpróbáltam a motorozást, de miután kb. 1.5 méter megtétele után kétszer is elestem vele inkább nem kísérleteztem tovább. Többnyire egyszerűbb volt kézzel enni, mert nem sikerült a villára tolni a kaját. Sünci barátnőm (aki ápoló) szerzett nekem különböző időpontokat az elmaradt vizsgálatokra, ahová természetesen gyalog mentem. Elkezdtem gyógytornára is járni, de annyira elegem volt már a sok Hévre várásból, hogy erőltetni kezdtem ismét a motort. (A kocsimnak szétesett a futóműve még decemberben, és a kert előtt várta, hogy jobbra forduljon mindkettőnk sorsa.) Közben voltam a körzeti orvosnál is, hogy valami táppénzem is legyen. Azóta sem kaptam egy buznyákot sem. Még szeptemberben próbáltam táppénzt igényelni, a motoros balesetem után, de annyira bonyolult, és számomra átláthatatlan az eljárás, hogy stroke után nulla volt az esélyem, az elintézésére. A tesóm küldőtt ugyan némi pénzt, de azért ez így nem kóser. Nem világos, hogy egy magatehetetlenné vált, egyedülálló vállalkozó, hogyan juthat hozzá a pénzéhez, ma Magyarországon. Fizessen valakinek külön, hogy elintézze? Hogyan, ha véletlenül hívogat embereket, mert még a telefont sem látja rendesen, és a beszéd és a járás is nehezére esik? Szociális háló, mi?! 🙂

Na, szóval gyógytorna. Több, mint egy hétig jártam gyalog mire annyira meguntam, hogy majdnem egy óra eljutnom Békásmegyerre, hogy elővettem a motort. Motorral 5-10 perc az út. Nem mertem forgalomban közlekedni, ezért a hegyen át mentem, és féltem nehogy valaki túl közel jöjjön, vagy egyáltalán jöjjön, az előttem való fékezéstől meg egyenesen rettegtem. Sem az egyensúlyom, sem a mozdulataim nem voltak megfelelőek. Kettesnél nem is mertem feljebb kapcsolni. Szédültem veszettül, de nem adtam fel a félelem ellenére sem. Majdnem három hétig jártam két naponta. Március elejére megtanultam a gyakorlatokat, és itthon csinálgattam őket tovább. Ekkor álltam le a cigivel teljesen, két hétre. Március 27-re egy kerti sütögetésre hívtak, csak ide Ürömre ahova már nem volt kérdés, hogy motorral megyek. Elég béna voltam még, de rohamosan javult az állapotom, bár sötétben nem mertem még vezetni, és azóta sem vezetek.

Március 29-én hétfőn aludtam egyet kora este és amikor felébredtem 20 óra körül, éreztem, hogy rettenetesen zsibbad a jobb kezem. Nem mertem éjjel kettőig visszaaludni. Asszem végül elájultam a kimerültségtől. Másnap éreztem, hogy a jobb lábam, és az arcom jobb fele is zsibbad. Az egensúlyom ismét nem létezett, csak most már nem tudtam használni a jobb kezemet sem. 10 hét telt el az első stroke óta napra pontosan, és itt a következő. Rájöttem, hogy a gyógyszerek szedése, vagy bármi más nem jelent garanciát. Visszazuhantam. Csak a látásom nem romlott újból, bár szerintem közelre rosszabul látok. Többen javasolták, hogy menjek ismét kórházba, de mivel marha messze van a kórház, és vezetni ismét nem tudtam, no meg senkit sem akartam azzal nyaggatni, hogy engem fuvarozzon, ezért inkább nem mentem. Különben sem bíztam már a magyar egészségügyben. Gyakorlatilag a gyógyszer felírásánál, (amiből a minimumot szedem) nem nagyon kaptam-kapok töle mást. Néha elég keserves volt egyedül megoldani a máskor hétköznapi dolgokat, mondjuk egy csapot kinyitni, vagy állva maradni a kádban, esetleg időben kiérni a wc-re. Ilyenkor meg-meg fordul az ember fejében, hogy befejezi ezt az egészet hiszen ez így nem élet, de mivel nem vagyok öngyilkos típus, ezért bíztam benne, hogy ismét javulni fog az állapotom. De nem javult. Söt! A jobbkezemen az ujjaimmal nem éreztem semmit, de ne éreztem a hőt sem. Volt, hogy elvágtam az ujjamat de nem éreztem. A lábast puszta kézzel húztam el tűzről, és van, hogy még ma is. A lábzsibbadás hamar elmúlt, de a jobkezemmel sem megfogni, sem valamit megemelni, nem tudtam. Így telt el az április.

Jött a csodaszép a május. A NAV kűldött egy levelet, miszerint idén még nem fizettem tb-t ezért fizessek havonta 8000 forintot, januártól, (Február15-töl szüneteltettem a vállalkozásomat, milyen január?) mert ha túlépi a tartozás az 50000-es határt akkor törlik a tajszámomat. Nem vitatkozom egy hívatallal. Sőt! Már senkivel sem. Minden úgy van jól, ahogy van. Mindeközben írt a szerelőm, hogy vigyem el a Transalpot tőle, mert különben kitolja az utcára. Ez még kelett, mint púp a hátamra. Világos volt, hogy valamit dolgoznom kell, akárhogy is vagyok, Na, de motorozni tényleg nem tudok a kocsi szar, és nem bírok egyben nyolc órát ledolgozni, mert egyszerűen nem birok a lábamon megállni. Kétségbe esésemben, felvettem 300000 kölcsönt, és megjavíttattam a kocsit. Mivel a tesóm nem küld több pénzt, ezért a maradékot eltettem kajára, benzinre meg rezsire. Nyilván kérhettem volna ismerősöktől, de semmi garancia nincs, hogy nem kapok egy harmadik stroke-ot, és akkor annyi. Meg különben is! Nekem a kérés nagy szégyen- szól a népdal-. Idöközben az Ács Zoli elhozta a szerelőtöl a Tranplit, és nem kért érte semmit. Ezúton is köszönöm neki! Nem felejtem el! Írtam a könyvelő barátosnémnak, hogy június elsejétől, kapcsolja ismét aktívba, a vállakozásomat. megújítottam a szerződésemet a Wolttal. és június 7-én elkezdtem kocsival dolgozgatni. 3-4 órát bírok csak, és egyelőre nem keresek vele annyit, hogy nyereség is legyen, de idővel fogok! A kezem már alig zsibbad és az arcom is javul. Ok! Valószínűleg már soha nem leszek olyan ,mint régen, de azért küzdök. Ez a betegség megviselt fizikailag, lelkileg, érzelmileg, és anyagilag is. Sok mindent más szemmel nézek. Sokkal türelmesebb, és elfogadóbb lettem. Az egészséget természetesnek vettem eddig pedig nem az. Mondanám, hogy tehetünk érte, de sajnos nincs garancia semmire. Lefekszel este és reggel mikor felkelsz, már ősszeomlott minden terved….ha egyáltalán felkelsz.