Itáliai körút, avagy katasztrófák nyomában 2.rész

A harmadik nap reggelén komótosan készülődtem, mivel nem terveztem semmi lényegeset, csak felmenni a hegyoldalba körbenézni, aztán fürödni egyet a tóban. Néhány cuccomat kimostam, leszereltem a dobozokat a motorról, csobbantam egyet a tóban, tanulmányoztam kicsit a térképet, majd felpattantam a Csacsira, és nekimentem a hegynek. Jellemző erre a tájra, hogy a hegyek a tó partjáról, rendkívül meredeken emelkednek el. Ha jól tudom, ez a tó a legmélyebb Európában. Az én fejemben ki is alakult egy képzeletbeli, domborzati kép, amin nincs víz, csak egy mély völgy.

A völgy legmélyebb pontja 400 méterrel van a jelenlegi vízszint alatt, és 200 méterrel a tengerszint alatt. Nagyjából 150 emelet mély. 46 kilométer hosszú, és kb. 4.5 kilométer az átlagos szélessége. Hatalmas víztömeg.

A hegyoldalakon felkúsznak a falvak, és a főutcákról lekanyarodva egyre szűkebb sikátorokon át vezet az út a csúcsok felé. Ahogy elhagyjuk a lakóházakat, a környezet megváltozik. Lombos erdők, és legelők váltják egymást, és a fák közül apró hétvégi házak bújnak elő. Az útról remek panoráma nyílik a tóra, és az ember úgy érzi, hogy muszáj megállnia mindegyik kanyarban, ha csak egy percre is, hogy a levegővel együtt belélegezze ezt a látványt.

Ahogy egyre magasabbra jutottam, az aszfaltot földút váltotta fel. Sokáig kanyarogtam felfelé a meredek szerpentinen, ami rengeteg sebességváltással járt együtt. Kezdtem úgy érezni, hogy valami nem stimmel a váltókarral. Nem sikerült már kettes fokozatba sem kapcsolni lábbal. Jó magasan jártam, amikor úgy gondoltam nem kínozom tovább egyesben, felfelé a Csacsit, hanem félreállok egy parkolónak kialakított részen, és elmerülök a táj gyönyörűségében.

A tó 200 méterrel van a tengerszint felett, tehát hihetetlennek tűnt, de 800 métert emelkedtem, nagyon rövid távolságon.

Vagy egy órát ücsörögtem a fűben, és kattintgattam a fényképezőgépet, amikorra megelégeltem a látványt.Talán tovább is maradtam volna ha nem tűzött volna annyira a nap. Kicsit igazítottam a váltókaron, ami annyit tesz, hogy kicsit rátoltam a váltótengelyre, és elindultam lefelé. Az útnak van olyan része, ahol a hegy bordáján halad át, és ott hullámzik egy kicsit, tehát emelkedik, majd ismét lejt. Ezeken a részeken ismét váltanom kellett, amitől a kar ismét lecsúszott picit a tengelyről. Ilyenkor ügyesen visszarugdostam a helyére. Amikor visszaértem a kempingbe, megvizsgáltam, hogy milyen csavarral van rögzítve. Imbuszcsavarral. Minden szerszámot vittem, csak imbuszkulcsokat nem. (Azóta ha kell ha nem jönnek velem mindenhová. 🙂 ) Mivel csütörtök volt, minden ottani haverom dolgozott, de tudtam, hogy este úgy is jönnek majd. Nem idegesítettem magam, hanem elvonultam a partra, hogy habtestemet megfürdessem a tóban, és a napfényben egyaránt. Kicsit később ittam pár sört, majd szundítottam egyet az ebéd után. Emígyen telt el az egész nap. Nagyon kellemesen éreztem magam. Este befutottak a srácok. Ettünk egy pizzát, ittunk pár sört, és kaptam infót, hol tudok imbuszkulcsot venni. Ugyan felajánlották, hogy adnak kölcsön, de mivel még volt 6-7000 kilométer hátra a tervezett utazásból, így inkább egy saját megvásárlása mellett döntöttem. A srácok elég hamar leléptek hisz másnap melózniuk kellett, én meg ott maradtam. Mondhatnám, hogy egyedül, de akkorra már a tulajdonossal, a lányával, és a személyzettel is beszélgetésbe elegyedtem. Megjelent egy szőke, orosz srác, aki Szentpétervárról keveredett oda pár éve, és egy svájci tanár is. Így hárman kezdtünk iszogatásba. Előkerült a kis üveg pálinka is, amit otthonról vittem. Hajnali kettőig beszélgettünk az európai történelemről, és a kialakult helyzetekről. Igen érdekes volt hallani, mennyire másképp, vagy épp hasonlóan értékeljük a különböző eseményeket. Nagyon berúgtunk a végére. Azért a sátramig eltaláltam. Nem kellett elringatni. Hamar álomba merültem. 🙂

Másnap reggel elugrottam a közeli barkácsboltba, megvettem a szükséges szerszámot, és ripsz-ropsz el is hárítottam a hibát. Visszamentem a kempingbe, és elővettem a térképet. Sok évvel ezelőtt Nicola mesélt egy kilátópontról, ahonnan lehet látni a Svájcba átnyúló Lugánói-tavat, és a Comoi-tavat is. Dél felé kellett indulnom, és Menaggio-t elhagyva kicsit felkapaszkodni a hegyre. Eredetileg ezt a programot úgy terveztem, hogy csak oda-ugrok megnézni, amikor úgy is a közelében haladok el a Francia határ felé. Jól tettem, hogy meggondoltam magam, mert ez bizony egy egész napos elfoglaltságot jelentett. A felfelé vezető utat elég könnyen megtaláltam, de egy idő után, már a GPS sem jelzett utat. Hála istennek volt nálam turista térkép. Az alapján fel is jutottam a feltételezett környékre. Több csúcs is volt amit lehetséges célpontként vettem számításba.

Az idáig vezető út, egyszerűen mesébe illő volt. Sima aszfalt, és káprázatos táj fogadott. Az út minősége egyszer csak rosszra fordult. Repedezett, megsüllyedt néhány helyen, és tehenek is ejtőztek rajta. Egy fogadónál el is fogyott, és iszonyatos földútban folytatódott. Úgy éreztem, hogy nem szabad megállnom, és tovább haladtam az egyre veszélyesebb hegyoldalon. A végén lenyűgöző kilátás, és egy istálló várt, de kilátó az nem.

Megfordítottam a Csacsit, és visszaindultam. Nehéz volt nem a tájat nézni, emiatt meg is torpantam néha. Az egyik kanyar után a tehenek a borjaikkal együtt keresztbe álltak az úton, és nemigen akaródzott nekik odébb állni. Leszálltam a motorról, és készítettem pár képet.

Miután ismét szabaddá vált az út, visszatértem a fogadóhoz, és a mögötte induló ösvényen kaptattam fölfelé. Háborús lőállások romjai mellett haladtam el, de egy korszerű kis csillagvizsgáló is megbújt köztük. -Most, hogy ezt írom, fel is merült bennem a gondolat, hogy el kéne tölteni ott egy éjszakát.- Az út motorozható részének csakhamar vége lett. Leállítottam a Csacsit, és gyalog folytattam az utat. Elég meredek volt, de lassan mentem, hogy ne készítsem ki magam teljesen. (Pár éve lefogytam 20 kilót, de azóta a jó része visszajött, és edzésben sem voltam.) Azért csak sikerült felérnem, és valóban elképesztő kilátás nyílt. 360 fokos körben. Maradtam vagy másfél órát. Elraktároztam a látványt nem csak filmen, képeken, de a fejemben is. Nagyon örültem, hogy nem adtam fel a keresést, mert ez minden pénzt megért volna akkor is ha nem kaptam volna tök ingyen. 🙂

A középső tó neve: Lago di Piano.

Miután kigyönyörködtem magam, lebukdácsoltam a Csacsihoz, és megindultam a kemping felé. Közben persze meg kellett állnom fényképezni, hisz ekkor már egész más irányból láttam a tájat. A Comoi-tó vidéke nekem 15 éve megunhatatlan. Időről időre visszatérek ide. Van, hogy akár 10 napra is, de többnyire csak útba ejtem, és 2-3 napig maradok. Aki teheti, ugorjon “be”, és adja át magát a hangulatnak! Nem fog csalódni.

Miután visszatértem a kempingbe, egy szolidabb, kevésbé elhajlós estét rendeztünk. Egyrészt az előző éjszaka tényleg kimerítő volt, másrészt a következő napon már az Olasz-Francia határvidék volt a cél. Kellemes beszélgetéssel, és főleg evéssel töltöttük az időt, na meg a gyomrunkat. Jócskán éjfél előtt kívántam jó éjszakát a vendéglátóimnak, és a másnapi útvonal gondolataival aludtam el, szinte azonnal.

FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK

3 400 hozzászólás

Leave a Reply

Az email címet nem tesszük közzé.